A gin tonik immár több mint másfél évszázada örvend töretlen népszerűségnek a koktélkedvelők körében. Nem vitás, hogy a pohárba kerülő ital jellegét nagyban meghatározza a felhasznált gin, ugyanakkor könnyen belátható, hogy a végeredményhez nem kevés köze van a hozzáadott toniknak is. A ginnek – mint napjaink egyik legnépszerűbb röviditalának – kiterjedt irodalma van, ami foglalkozik a történelmével, fajtáival, felhasználásával és minden egyébbel, ami tudható róla; de mi a helyzet a tonikkal, ami a fenti egyszerű koktél mellett számtalan egyéb italnak is fontos – és egyre népszerűbb – hozzávalója? Nos, azzal már sokkal kevesebbet foglalkozik a fogyasztók többsége, így ezt az elhanyagoltságot enyhítendő foglalkozzunk most a tonikkal.
A tonik (tonic water vagy Indian tonic water) egy szénsavas üdítőital, ami jellegzetes keserű ízét kinintartalmának köszönheti. Mint annyi, napjainkban már leginkább élvezetből fogyasztott ital, úgy először a tonik is gyógyszerként tűnt fel, mégpedig sokáig, mint a malária kezelésére alkalmas egyetlen medicina. Bár világszerte való elterjedését a gyarmatosító európai nagyhatalmak területszerzésének köszönheti, története mégsem az öreg kontinensen kezdődött.
A tonik eredete
A mai Peru, Ecuador és Bolívia területén élő kecsua indiánok már a gyarmatosítók 17. századi odaérkezése előtt is, századok óta használták hidegrázás és görcsök kezelésére a kecsuául quinaqina-nak nevezett fa kérgéből nyert, édesített vízben feloldott kinin tartalmú kivonatot – vagyis a mai tonik első ismert előfutárát. Egyes források szerint először 1638-ban a perui alkirály feleségét, Chinchon grófnőjét kezelte eredményesen egy spanyol gyógyszerész malária ellen a fakéregből nyert kininnel. Eszerint ő volt az, aki betegségéből történt felgyógyulása után hazájába 1640-ben hazatérve hozta be a fakérget Európába. Más források szerint a quinaquina kéreg Bernabe de Cobo jezsuita hittérítő jóvoltából már 1632-ben eljutott az óhazába – mindenesetre a fakéregből őrölt port Polvo de la condesa (Grófnő por) és Corteza de jesuita (Jezsuita kéreg) néven is árulták Európa-szerte. Ez utóbbi történet hitelességét erősíti az a körülmény, hogy a quinaquina kérgének hasmenésre gyakorolt gyógyhatását spanyol jezsuita szerzetesek már jóval korábban – Nicolás Monardes (1571) és Juan Fragoso (1572) – leírták. Azért, hogy még homályosabb legyen a dolog nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy korabeli feljegyzések szerint már az 1631-es római malária járvány idején is ezzel az őrleménnyel gyógyították a betegeket, ami egy Limában szolgáló jezsuita szerzetes – a gyógyszerészeti tanulmányokat is végzett Agostino Salumbrino – révén jutott el Itáliába. Ő is megfigyelte, hogy a kecsua gyógyítók gyakran alkalmazzák a szert hidegrázás és különféle izomgörcsök gyógyítására. Azt ugyan nem tudhatta, hogy hatásos ellenszere lehet a maláriának, de arra gondolt, hogy talán enyhítheti a maláriás betegek hidegrázásos rohamait – és csakugyan: a quinaquina fa kérge nemcsak a hidegrázást csillapította, de sikeresen gyógyította a maláriát is. Miután segítségével az angol uralkodó II. Károly is kigyógyult a kórból a Peruvian bark (perui kéreg) Londonban is népszerűvé vált.
Amint látható több történet is leírja a quinaquina kéreg Európába kerülését, a tény az, hogy az abból kinyert hatóanyag, a természetes kristályos alkaloid kinin, nevét az elsődleges forrásául szolgáló fa kecsua nevéről kapta, míg növénytani rendszerének megalkotásakor Linné a növényt magába foglaló nemzetséget 1742-ben – megemlékezve a maláriából felgyógyult grófnőről – Cinchona-nak nevezte, de így nevezik magát a fát is több európai nyelven – magyarul egyébként kínafa néven ismerjük.
Hogyan terjedt el?
A gyarmatbirodalmak kiépítésének egyik jellegzetessége, hogy a meghódított területek távol estek a mérsékelt éghajlatú Európától, így a gyarmatokon szolgáló katonák, tisztviselők – és általában az ott letelepedő európaiak – számukra korábban ismeretlen betegségekkel voltak kénytelenek megismerkedni, így a Föld trópusi területein mindenhol jelen lévő maláriával is, amelynek akkoriban egyetlen ismert ellenszere volt a Dél-Amerikában őshonos kínafa (Cinchona pubescens) őrölt kérge. A gyógyszer hatásfokának javításában jelentős áttörést jelentett, amikor 1820-ban két francia gyógyszervegyész – Joseph Bienaimé Caventou és Pierre-Joseph Pelletier – sikeresen izolálta magát a kinint a kínafa kérgéből. Felfedezésük sikerén felbuzdulva gyárat alapítottak, ahol 1826-ra már évi 150 tonna fakérget dolgoztak fel és árulták az ebből előállított malária ellenes készítményüket. A gyarmatosított területek és a gyarmatosító népesség létszámának növekedésével egyre nagyobb igény mutatkozott a kinin iránt. Peru – a cinchona kéreg akkoriban szinte kizárólagos exportőre – nem gazdálkodott különösebben ésszerűen faállományával, vagyis lényegesen többet termelt ki, mint amennyit telepített. Ennek következményeként a kínafát a kihalás veszélye fenyegette, míg a kinin ára vetekedett az aranyéval. Peru ragaszkodott piaci pozíciójához, így minden módon igyekezett megakadályozni a cinchona magok kijutását az országból. Ennek ellenére a brit üzletember és perui alpaka farm tulajdonos Charles Ledger sikeresen juttatott el csírázásképes magokat Londonba. A magvakat végül a holland kormány vásárolta meg és hozott létre belőlük ültetvényeket Jáván. Ennek köszönhetően a 20. század elejére a világ kinintermelésének 60%-a – egyes források szerint 95%-a – származott Jáváról.
Tonik a modern korban
A II. Világháborúban a japánok elfoglalták Jávát, ezzel súlyos kininhiányt okozva a szövetséges haderőknek. A probléma egyik megoldása a kínafa elterjesztése az afrikai kontinensen, míg a másik a kinin szintetikus előállítása volt. Szintetikus kinin előállításával először 1856-ban William Henry Perkin kísérletezett, azonban próbálkozásait nem koronázta különösebb siker – hacsak azt nem tekintjük annak, hogy sikerült előállítania az első szintetikus festéket. Kinint szintetizálni először két amerikai vegyésznek Robert Burns Woodward-nak és William von Eggers Doering-nak sikerült 1944-ben. Az általuk kifejlesztett módszer ugyan alkalmas volt a szintetikus kinin előállítására – és ezzel a háborús hiányok enyhítésére – de hosszú távon a módszer messze nem annyira gazdaságos, mint a kinin fakéregből történő izolálása, így a tonik készítéshez felhasznált kinint a mai napig is többnyire természetes forrásból nyerik.
Arról már esett szó, hogy – gyógyhatása mellett – a kinin egyik legjellemzőbb tulajdonsága a szinte semmihez nem fogható keserű íze. Mivel a malária megelőzése érdekében a kinint a trópusokon napi rendszerességgel kell fogyasztani, ezért alig meglepő, hogy a gyarmatokon szolgáló angol tisztek már 1825 környékén kitalálták hogyan tehetnék kellemesebbé a gyógyszer bevételét. A vízben feloldott kininhez cukrot és lime-ot adva előállították magát a tonikot, míg gin hozzáadásával a gint tonik korai előfutárát, amelyet már olyan élvezettel fogyasztottak, hogy India cinchoa kéreg felhasználása 1840-re már meghaladta az évi 700 tonnát. A tonik egy ideig még megmaradt házilag készült italnak, mígnem Erasmus Bond 1858-ban forgalomba nem hozta az első palackozott tonikot. Bond tonikja alig több mint egy évtizedig volt egyeduralkodó a piacon, ugyanis 1870-ben a Schweppes’ is megjelent Indian Quinine Tonic-jával, amit kifejezetten a tengerentúli területen élő briteknek szánt napi kininadagjuk bevitelének céljára. A Schweppes’ alkalmazta először Joseph Priestley 1767-ben felfedezett módszerét a széndioxid vízben történő oldására, így került forgalomba az első szénsavas tonik.
Hogyan került a tonik a koktélokba?
Ezt követően számos cég kezdett tonikot gyártani – kisvártatva már nemcsak a gyarmatok, hanem a szigetország lakosainak számára is. A brit gyarmati tisztek eredetileg ginnel kevert tonikja hamarosan tonikkal kevert ginként vált a lakosság szélesebb köreiben népszerű és elterjedt itallá. Az nem egészen egyértelmű, hogy a hadseregben betöltött szerepe vagy a polgári lakosság körében szerzett népszerűsége miatt állapíthatta meg Churchill, hogy a gin tonik számos brit életet mentett és ment meg.
A kinin egészen a múlt század 40-es éveinek végéig megmaradt az egyetlen hatékony maláriaellenes gyógyszernek. Azonban idővel újabb, hatékonyabb és kevesebb mellékhatással – a chinonizmus tünetei a fejfájás, hányinger, fülzúgás, súlyosabb esetekben maradandó hallás és látáskárosodás – járó készítmények kerültek forgalomba, és persze a gyarmatbirodalmak is megszűntek, így a tonik lassanként szinte teljesen elvesztette gyógyászati funkcióját. Ennek megfelelően a napjainkban kapható tonikok lényegesen kevesebb kinint tartalmaznak, mint korabeli elődeik. Megengedett mennyiségét ma már a legtöbb országban törvény szabályozza: eszerint egy liter tonik nem tartalmazhat 0,1 grammnál nagyobb mennyiségű kinint. Ez a mennyiség már aligha elegendő a malária elleni hatékony védekezésre, de alkalmas az emésztés elősegítésére és enyhébb izomgörcsök oldására – és még valamire: a tonikban található kinin még ilyen mennyiségben is láthatóan fluoreszkál UV-fényben, vagyis ilyen fénnyel megvilágítva az egyébként színtelen ital kékes fényt bocsájt ki.
A tonik – és rajta keresztül a gin tonik – történetét elég alaposan megismerhettük, de az hogy miért részesíti előnyben sok bártender a saját készítésű tonikjait és, hogy mi mindenre használják azt arra a későbbiekben még visszatérünk.
